A tavalyi NBBH után, amikor már túl voltunk a fáradtságon és az élményeken, egyszer csak szembejött velem az IWCC egyik posztja. Megakadt rajta a szemem, és abban a pillanatban megfordult a fejemben, hogy "Mi lenne, ha…?" De nem mertem egyből felhozni Janinak, mert féltem, hogy bolondságnak tartja. Aztán alig telt el fél óra, és megcsörrent a telefonom. Jani hívott. Nem hittem a telepátiában… eddig.
Később elkezdtünk érdeklődni a versennyel kapcsolatban, hogyan is lehetne bekerülni. Aztán jött a hír, hogy 2025-ben ott lehetünk. Először hárman lettünk volna, de aztán a sors úgy hozta, hogy Máté is velünk tartott – és milyen jól tette. Elindult a szervezés, beszereztük, amit kellett, mert tudtuk: ha szigetre költözünk egy hétre, akkor ott nem lehet semmit a véletlenre bízni.
Május 4. – a nulladik nap. Regisztráció, régi ismerősök, beszélgetések… Az ismeretlen víz pedig előttünk – és bennünk csak a várakozás, kíváncsiság, meg egy jó adag izgalom. A sorsoláson a Y-06-os helyet húztuk, Poroszlói-medence, Óhalászi-sziget. Amikor kiderült, hogy 5 km-t kell mennünk befelé, kicsit soknak tűnt – de amikor megérkeztünk… hát az a látvány, a természet, a nyugalom… azt nem lehet elfelejteni. Az utunkat végigkísérte egy segítőkész halőr, akinek innen is hatalmas köszönet mindenért – rengeteget segített.
Gyorsan felhúztuk a tábort, jött a vihar, de mi készen álltunk. Hétfőn reggel 8-kor kezdődött a verseny – de körülöttünk még senkit nem láttunk. Már azt hittük, valamit elrontottunk, vissza kellett néznem a szabályzatot. Aztán beálltunk, elhelyeztük a szerelékeket – a 150 métertől egészen a 950-ig. Többféle csalit tettünk fel, G2, Fűszeres Szilva, Sweetcorn – kíváncsiak voltunk, mi működik.
Aztán jöttek a kapások. És vele együtt az adrenalin. Már az első este megvolt az 5 halunk, volt olyan pillanat, amikor egyszerre 3 halat kellett mérlegelnünk. Kedd hajnalban Janival a csónakban néztünk össze: “Ez brutális éjszaka volt.” Reggelre már vezettük a versenyt. Döbbenet volt.
Közben a balszerencse is befigyelt: kilyukadt az egyik csónakunk, és péntekig egy hajóval toltuk végig a versenyt. Egy frissítésnél betört a bot vége is – de annyira jöttek a halak, hogy nem volt időnk cserélni. Tudom, ez kívülről lustaságnak tűnhet, de a körülmények közepette nem ez volt a legfontosabb.
Aztán jött a szerda. Félelmetes szél, nagy hullámok, és egy húzós kapás. Jani kezében pont a törött bot volt. A fárasztás lassan már egy órája tartott. Volt, hogy azt hittük, harcsa lesz. Aztán végre feljött – és amikor megláttuk… Nem hittünk a szemünknek. Én mondtam, hogy “kicsi ez, majd én beemelem”. Hát, nem volt olyan egyszerű. Amikor bekerült a bölcsőbe, csak néztük. És ott, a csendben, Jani csak ennyit mondott: “Ez biztos 20-21 kiló.” Mondtam neki: “Ez annál nagyobb.” És tényleg… a mérleg 30,25 kg-ot mutatott. Egy olyan halat tartottunk a kezünkben, amiről gyerekként álmodtunk.
Ez a pillanat volt az, ami mindent megváltoztatott. Olyan erőt, hitet, összetartást adott, ami végigvitt minket a hét minden kihívásán. A következő napok már csendesebbek voltak halügyileg, de a remény nem hagyott el minket. A szél újra megérkezett, vele együtt pár darabosabb hal is. Sajnos cserére már nem volt lehetőségünk a hírzárlat alatt – pedig mindent beleadtunk.
A zárás előtt feszült volt mindenki. 2 kiló előnnyel még mindig vezettünk. De hogy meddig tartott ez, azt senki sem tudta. A kiköltözés simán ment, és délre már a díjátadón voltunk.
Második hely összetettben. És a legnagyobb hal díja.
Elmondhatatlan érzés. Minden egyes pillanatát visszanézném újra és újra.
Köszönjük a szervezőknek, a halőröknek, minden segítő kéznek, és nektek is – akik velünk voltatok gondolatban, üzenetben, hívásban. Ez a hét nekünk nem csak egy verseny volt – ez egy életre szóló emlék lett.
Szívből, hálával:
Mikbaits-Garda Hungary
Csapattagok:
Major János
Pap Benedek
Major Tamás
Vörös Máté
